​Tutto il calcio minuto per minuto, avagy az olasz foci és rádió egy különleges korszaka

Volt egy korszak Olaszországban amikor a bajnokság, a Calcio egyet jelentett a rádiózással egy legendás műsornak köszönhetően. Ez volt a Tutto il calcio minuto per minuto, ami a maga korában sok szempontból forradalmi ötlet volt, és éveken át hétvégente szinte az egész országot a rádió elé ültette.

Két olasz szenvedély

Olaszország az 1960-as évek elején. A második világháború utáni gazdasági csoda időszaka. A legendás FIAT 500-as igazi hőskorszaka. A politikai életet a keresztény demokrata Giovanni Gronchi, az olasz focit az Altafini vezette legendás AC Milan, a Giro D'Italiát pedig a Hegyek Angyala, Charly Gaul uralja. Ez egy új Olaszország volt, ami minden nyűgje-baja (maffia, korrupció, Vörös Brigádok-Brigatte Rosse) ellenére tele önbizalommal és reménnyel tekintett a jövőbe, messze maga mögött hagyva a fasiszta évtizedeket és a világháború sokkját. Ez már-már egy gondtalan és boldog ország volt, ami óriási kedvvel élte az új életét, azt a bizonyos nagybetűs Nyugati életet, és ezeknek az új hétköznapoknak volt az egyik ikonikus tárgya a rádió. Ugyanis hiába létezett már a televíziókészülék, egyrészt drágasága miatt sok család nem engedhette meg magának, másrészt a klasszikus, utcákon-tereken és mindenféle közterületeken zajló olasz életmódhoz sokkal jobban passzolt a praktikusabb, bármikor az ember hónalja alá bevágható majd egy kis asztalra kipakolható rádió. Így bömbölhetett belőle a strandon Adriano Celentano 24 mila baci című slágere vagy éppen egy szenvedélyes politikai vitaműsor (nagy újdonság volt ez akkoriban) is az autószerelő műhelyben, a rádió mindig kéznél volt.

Jó érzékkel ilyen körülmények között indította meg saját forradalmát a RAI három akkor még viszonylag ismeretlen újságírója Roberto Bortoluzzi, Guglielmo Moratti és Serio Zavoli. Alapötletük egyszerű volt, de zseniális: kombináljuk az olaszok két legnagyobb szenvedélyét, a labdarúgást és a rádiózást, és nézzük meg mi sül ki belőle. Hozzunk létre egy műsort ami ugyanúgy a stadion lelátóira varázsolja a jegyet megvenni nem tudó melóst, és az állandóan elfoglalt gazdagokat is. Az ötlet működött, a Tutti il Calcio, Minuto per Minutora az 1960-as indulása után azonnal ráharaptak az olaszok, pár év múlva már 5-6 millió állandó hallgatója volt, hogy aztán az abszolút fénykorában hetvenes évek második felében egészen elképesztő mód 20-22 millió olasz kövesse a szombatonként és vasárnaponként az ebéd után induló közvetítéseket.

A koncepció pofonegyszerű de hatásos volt. A körkapcsolás során a helyszínről jelentkező műsorvezetőknek volt 2-3 perce, hogy gyorsan összefoglalja a legfontosabb eseményeket, legveszélyesebb gólhelyzeteket és a mérkőzés hangulatát, majd adta is át a szót egy másik helyszínen tartózkodó kollégájának. Közben Bortoluzzi, a góré mindent felügyelt Róma Saxa Rubra városrészében található RAI székházból. Egyedül neki volt joga belenyúlni az élő adásba, és azt a pályát kapcsoltatni ahol mondjuk éppen gól esett vagy kiállítottak valakit. Maga a közvetítés elementáris erejű volt, és a műsorvezetők gólörömei, izgatott bejelentkezéseik az olasz hétköznapok részeivé váltak, és természetesen mindenkinek meg volt a kedvenc riportere is, mondjuk az egymással állandóan rivalizáló, jellegzetes mély orgánumú római Sandro Ciotti, és az energikus, csapongó toszkán Enrico Ameri.

De a remek és karakteres riporterek csak az egyik összetevői voltak a példátlan sikernek. Rengeteget számított az, hogy ekkoriban a sportág vitathatatlan népszerűsége ellenére még jóval kisebbek voltak az olasz stadionok, így igazi tömegek egyszerűen nem fértek fel a lelátóra. Például a két római csapat, az AS Roma és a Lazio ekkor még az alig 25 ezres Stadio Flaminióban játszotta a meccseit, ahogy a milánói San Siro, az Internazionale és az AC Milan otthona is jóval kisebb volt mint napjainkban (a legfelső harmadik karéjt csak 1990-ben húzták fel), így sokak számára tényleg a rádió maradt az egyetlen alternatíva a hétvégi meccsek idején.

Ennek megfelelően a Tutto il calcio, minuto per minuto valóban alapjaiban alakította át az olaszok hétvégéit. A klasszikus program éveken át több mint húsz millió olasz számára a következő volt: korán kelés, coffee bar, 11:00 óra - mise, 13:00 óra – ebéd, majd végül 14:00-kor irány a lounge vagy a bár Calcio közvetítést hallgatni. Később filmekben és könyvekben százszor és százszor felbukkanó mitikus jelenet ez, az olaszok kollektív emlékezetének egyik legkitörölhetetlenebb része. És ez nem túlzás: Ciampi miniszterelnök az alábbi szavakkal köszönte meg Bortoluzzinak a Tutto il Calciot a visszavonulása alkalmából: „Jobban összehoztad az olaszokat mint bármelyik politikus vagy történelmi esemény az ország egyesítése óta. Szívből köszönjük”.

Sajnos-nem sajnos, a siker nem örök. A 80-as években már a televíziós átvette a hatalmat, köszönhetően az olyan műsoroknak mint a La Domenica Sportiva vagy a 90 Minuto. Az emberek szép lassan átszoktak a tévére, és ezzel párhuzamosan a Tutto il calcio hallgatósága pedig pár millió főre olvadt. A műsor azért ellenére nem szűnt meg, és valószínűleg nem is fog mert vonaton, vezetés közben, hajón vagy akár a stadion lelátóin még mindig sokan hallgatják a műsort praktikus okokból, esetleg menőzésből vagy szimplán nosztalgiából, hogy ezen a bájos és oly sok szép emléket jelentő módon kövessék Tévez, Higuain, Ménez vagy Luca Toni góljait.

Itt pedig egy kis ízelítő a műsorból, '78/'79-es szezon, első forduló:

Az írás eme remek poszt fordítása.

Tovább

Intenzív játék = percenként két sprint

Ezek más fokozatban játszanak, remélem hamar felveszem a ritmust - szokták mondani frissen külföldre igazolt Thorgelléink, Hajnal Tamásaink (Bajnerjeink). A következőkben egy rövid adatsor arra, hogy mit is jelent mindez a gyakorlatban.

Háttérinformáció #1: Premier League = 90 intenzív megindulás félidőnként.

Az Ulster Egyetemen (UK) a SKY TV PlayerCam alkalmazása segítségével megkutatták, hogy a Premier League játékosai meccs közben hány ún. magas intenzitású mozgást / megindulást végeznek (high intensity burst) egy átlagos negyedóra során. (A high intensity burst határa a kocogás és a futás között volt.) A kutatás eredményei az alábbi táblázatban láthatók, a végzett mozgás / megindulás időtartama szerint.

 A kutatás szerint tehát egy hátvéd negyedóránként 28 intenzív megindulást hajt végre, ebből 22 kevesebb, mint 4 másodpercig tart. Lényeges különbség a posztok között nem volt tapasztalható.

Forrás: Peter G. O’Donoghue: Time -motion analysis of work-rate in English FA Premier League soccer , teljes szöveg ANOVA és Phi tesztekkel csakis erős idegzetűeknek itt olvasható.

Info #2: Két magyar U-edző meglátásai

A magyar mezőnyről egyelőre nem áll rendelkezésre ilyen átfogó adat, de két anekdotikus információn keresztül megragadhatjuk a valóságot. Az egyik Szalai László minapi interjújából van: "Megnéztünk egy magyar meccset, összesen két olyan sprint volt, amely 27 km/óra fölötti volt. Ezért van az, hogy dinamikátlanok a magyar meccsek, a magyar játékosnak nincs megfelelő izomzata ahhoz, hogy robbanjon, és élettanilag sincs azon a szinten, hogy ezt többször meg tudja tenni." A teljes interjú itt. A másik Lipcsei "Klublegenda" Péter a sportújságban: "Kikaptunk egy nullra, de nem ez az érdekes. Volt olyan játékosom, hangsúlyozom, a műszer pontosan kimutatta, aki a mérkőzés folyamán három, azaz három sprintet nyomott le, futott nagyjából harminchat métert gyors tempóban."

 So what?

 A különbség annyira konkrét, hogy ebből kiindulva már-már cselekedni is lehetne. Ha egy fizikai felkészítéssel foglalkozó edzőnek azt mondjuk, hogy a cél percenként két, 3-5 másodpercig tartó intenzív mozgás megvalósítása 2x45 percen keresztül valószínűleg kapásból mond rá egy-két edzéstervet, plusz olyan gyakorlatokat, étrendet, amellyel ez a képesség már kamaszkorban megalapozható. Utána már csak bele kell valahogy masszírozni mindezt a magyar foci követelményrendszerének enyhén folyós, amorf testébe, oszt egyet kipipálhatunk a hosszú todo listából. Intenzív focit kérünk szépen.

Tovább

Nyitóposzt

1. Sokan imádjuk a magyar focit: a klubcsapatokat, a magyar válogatottat. Húszezer ember ordított reménykedve 2014. szeptember 7-én, Észak-Írország ellen.

2. A magyar foci a nemzetközi meccseken sokszor okoz frusztrációt a szurkolóknak.

A két állítás között nagy a feszültség. Érteni akarjuk a hátterét, strukturáltan és jó minőségben akarunk beszélni erről a helyzetről. A világ ezzel kapcsolatos tudása két kattintásnyira van tőlünk, sokszor elég fordítani. Naívnak tűnhetünk, de azt gondoljuk, hogy a szurkolók is tudnak segíteni a focink felemelésében. Fordítás, olvasás, tanulás, és nagyon sok beszélgetés a fociról. A felkészült szurkoló olyan, mint a felkészült éttermi vendég: nem lehet cipőtalpra sütött húst, vizezett sört, agyoncukrozott desszertet elé tenni - minőségre kényszeríti a szolgáltatót.

Summa summarum: beszéljünk szépen, sokat, igényesen a fociról. Szorítsuk ki tudásunkkal a focit jellemző kontraszelekciót. Naív, ugye? Pedig pár szegmensben már megtörtént a folyamat: pár szakember és újságíró forradalmat csinált a magyar gasztronómiában; ma már nem lehet félvállról venni a szakácshivatást, és maradékot adni a vendégeknek. Sokkal tájékozottabbak vagyunk autóban, borban, pszichológiában, ingatlanban, egészséges életmódban: pár területen csak, de ez a tudás életünk minőségében jelent különbséget.

És ez a cselekvési opciónk a magyar fociban is.

Tovább
12
»

grundissimo

blogavatar

Tények, számok, gondolatok kedvenc országunk kedvenc sportjáról.