Érdekes helyzet alakult ki a játékospiacon. A kicsi, jól menedzselt klubok kezdik rátörni az ajtót a nagyokra, elorozni előlük a pontokat, nemzetközi kupát érő helyezéseket. Ráadásul úgy tűnik, hogy most nem pünkösdi királyokról van szó, idén legalább 4-5 korábbi fix BL, EL résztvevő csapat nemzetközi szereplésébe kerül a „kicsik” palotaforradalma. Elsősorban Angliát és Németországot érinti a jelenség,  de a spanyol kvázi-sztárklubok (Valencia, Sevilla) számára sem egyértelmű még az EL szereplés sem. Míg a korábbi nagy menetelések november- december környékén kipukkadtak, most a hajrára fordulva két-két kisebb költségvetésű csapat is van a Bundesliga és a Premier League Top 5-ben.

És lehet, hogy a háttérben egy olyan játékospiaci anomáliia áll, amely hosszú távon változtathatja meg az európai foci jellegét.

A nagy luxusklubok az Arsenalig bezárólag oly mértékben versengenek a játékospiac csúcsáért, hogy ebben a kategóriában teljesen elszálltak az árak. Pogbát tavaly 80 millió euróra becsülték, De Bruynéért 75-öt fizetett a City a Wolfsburgnak, de Otamendiért is kicsengettek 45-öt ugyanők a Valenciának. A PSG Di Mariáért, a United Martialért, a Liverpool Bentekéért és Firminoért fizetett brutális összeget. A Stoke, a Leicester, a West Ham, a Hertha vagy a Mainz alig vett 10 millió euró fölötti játékost, helyezésben mégis ugyanott tartanak. Megdőlni látszik a „drágább mindig jobb” piaci elve, azaz a hipotézis nem csak annyi, hogy a kiscsapatok ideig-óráig tudnak olyan jól focizni, mint a nagyok, hanem az, hogy a játékospiac nem  működik tökéletesen: a nagyon drága játékos ára a nagy luxuskereslet miatt nem reprezentálja a játékos értékét.

Úgy tűnik van is rá bizonyíték, és a lehetséges következmények nagyszerűek. Összehasonlítottuk az egyik eredményoldal játékosértékeléseit a transfermarkt.de aktuális piaci értékeivel.

A whoscored.com a játékosok minden érdemi mozdulatát követi, ez alapján kialakul egy átlagos minősítés. (A gólszerzés értékéről örökké lehet vitatkozni, de az egy másik cikk.) Mivel a csapatok ugyanazon ellenfelekkel szemben méretnek meg, a Leicester vagy a West Ham játékosok értékelése összehasonlítható a City vagy a Chelsea játékosok átlagpontszámával. Kis túlzással almát almával hasonlítunk össze, egymást leszámítva Vardy és Agüero ugyanazokkal a védelmekkel szemben játszik.

Egy érdemi torzító tényező maradt, a játékos formája. Például most épült fel egy sérülésből vagy magánéleti problémái vannak, ilyenkor persze, hogy gyengébb osztályzatot kap, mint a nála olcsóbb, de jó formában lévő játékos. Ezt a tényezőt egy durva egyszerűsítéssel úgy küszöböltük ki, hogy minden csapatból az öt legjobb értékeléssel rendelkező játékost választottuk ki, feltételezve, hogy ők nem csupán relatív, hanem abszolút értelemben is jó formában vannak. (Van még egy torzító tényező, a védők olcsóbbbak, mint a támadók, ez azonban úgy tűnik nem változtat az eredményen.)

Az eredmény egy mondatban: a jó formában lévő játékos értéke és teljesítménye között nincs érdemi korrelációs kapcsolat. Azaz a négyszer annyiba kerülő játékos nem nyújt négyszer jobb teljesítményt, sőt egy bizonyos ár felett valószínűleg még különbségről sem beszélhetünk.  Azaz, ha egy csapat megengedhet magának cca. 10-12 millió EUR értékű játékosokat, akkor egy jó stábbal, szervezeti struktúrával, informatikai támogatással beleszólhat a nagyok versenyébe. (A West Ham játékos átlagértéke 6.8 millió EUR. A Leicesteré és a Villarealé 6 millió alatt van. A Hertháé 2.3, a Barcelonáé 28.8.)

Érdemes mindezt meghagyni egy gondolatkísérlet szintjén, hiszen statisztikailag értelmezhetetlenül kis számú jelenséget megerősítő adatunk van (egy év 4-5 csapata). Ez még mindig lehet 10 évente egyszer előforduló kivételes szerencsehullám (lásd korábban: Hellas Verona, Blackburn). Ugyanakkor üdítő a lehetőség, hogy a piac letarolása már nem lehetséges, a középcsapatokhoz is áramlik annyi pénz, hogy a nagyok nem tudják lerázni őket. A lehetséges következményekből mi hármat elemünk ki.

1. Mire költsem a pénzt, ha nem játékosra? A fentiektől függetlenül Kevin de Bruyne jobb játékos, mint Mahrez vagy Okazaki. A belőlük összerakott csapat teljesítménye viszont sokkal inkább az edző, a háttérinfrastruktúra munkájának eredménye, azaz de Bruyne nem annyival jobb játékos, hogy Mahrez csapata ne verje meg egy jó edzővel, jó taktikával. Ha a mezeladásokon kívül egy csapat trófeát is akar nyerni, lehet, hogy érdemes átsúlyozni költéseit, és kiemelkedő sztárjátékosok helyett sima sztárjátékosokat igazolni, a fennmaradó pénzt pedig stábra, akadémiára, stadionbővítésre, informatikára, játékosmegfigyelőrendszerre költeni. (A nagyok közül amúgy mintha a Dortmund és az Arsenal már ezt csinálná.) Megfordítva: a végtelen anyagi lehetőségek sokszor elfedték a gyenge menedzsmentet, háttérstábot, erre is fény derülhet, amikor a kisebbek elkezdik szétütni a nagyokat.

2. Ha a szuperdrága játékos nem hozza vissza az árát, minek a szuperdrága játékos? Lehet, hogy drágaságaink ideje a Messi / Ronaldo különkategória kivételével lejárt? (Amúgy mondjunk még egy ilyen játékost mondjuk Cruyff és Maradona óta.) Itt azért van egy kiskapu, a brand, a mezeladás, a jól menedzselt játékos mezéből el lehet adni annyit, hogy megérje kiadni rá plusz 20-30 millió eurót. De 200.000 Otamendi mezt mi nem tudunk elképzelni, mint ahogy a csapat márkaértékének (like, twitter követők) hirtelen megszaladását sem.  Egy idő után az irracionálisan viselkedő tulajdonosok se fognak hinni az ügynököknek, és elkezdhetik másra költeni a pénzt, ad absurdum profitot termelhetnek, mint a Bundesliga csapatai. (Bár ezt nagyon fura még leírni is a modern fociban.)

3. Nyíltabbak a bajnokságok. A foci iránt akkora a kereslet, hogy a relatíve kevésbé gazdag csapatok is nagyon gazdagok abszolút értelemben, és ők is képesek 30-40 millió eurót költeni egy-egy szezonban. A túlkereslet viszont a fentiek alapján nem feltétlenül a játékosárakat emeli az egekbe. Ha a kisebb csapatok közül egyre többen a „bárkire veszélyes” kategória helyett megcélozzák az „EL-, BL-aspiráns” kategóriát, akkor több olyan játékosra lesz szükség, aki nagyon jó, de még megfizethető, azaz pont a 10 millió EUR kategória.

A focihoz szükséges képességek végesek és tanulhatók. (C. Ronaldo vagy Maradona zsenijétől megint tekintsünk el.) A korábbiakhoz képest viszont ezeket nem a véletlen állítja elő, hanem egy szisztematikus beszállítóhálózat, amely annyi jó játékost állít elő hosszú távon, amennyi kell. Ha ezt vesszük, a Porto, a Sevilla, az Ajax, a PSV, a német, horvát és belga nevelőegyesületek nagy részének meg fogja érni még több erőforrást ölni abba, hogy 500 ezer euróért megszerzett tehetséges tinédzserekből és saját nevelésű játékosokból 10-20 millió eurós potentátokat álltsanak elő, akiket felszívnak a nagy bajnokságok BL, EL aspiráns csapatai.

Összefoglalva a tévés jogdíjak adta pénzügyi lehetőségek, a játékosképzés rendszere és a csapatok felkészítése mára olyan szintre került, hogy megrepedt a sztárklubok megközelíthetetlenségének nimbusza. Izgalmas bajnokságokban katartikus „kiscsapat”-élmények várnak ránk. Hajrá Hertha! Hajrá Leicester! Hajrá Celta Vigo!