Huszti Szabolcs visszatér a magyar bajnokságba, és a Videoton játékosa lesz.

A sportág iránt érdeklődő közvélemény érdekes mód nem is azzal van elfoglalva, hogy az egykori válogatott játékos 35 évesen, súlyos sérülésből visszakapaszkodva, szétszakadt lábbal egy kifejezetten hosszútávú 2.5 és éves szerződést kap, magyar szinten top fizetésért - ezeket a játékosokat külföldön 1+1 éves szerződésekkel kínálják meg maximum, lásd Ibrahimovics és a Manchester United esetét -, és hogy mennyire félre van menedzselve ez a klub (is), hanem azzal, hogy x éve miket nyilatkozott amikor lemondta a magyar bajnokságot.

Biztos sokan emlékeznek rá, hogy Huszti 2010-ben az Egervári-éra hajnalán dúlva-fúlva lemondta a válogatottban való szereplést főleg azon felháborodva, hogy érzése szerint a Videoton játékosai előnyt élveznek a többiekkel szemben, és ez nem fair. Az elhatározásához egyébként onnantól fogva tartotta magát, soha többet nem volt válogatott, Egervári után sem. Korrekt. 

Huszti döntése viszont most azért ad tág teret a gúnyolódásnak, mert lehet hogy a Videoton játékosai nem élveznek már előnyt a válogatott összeállításánál, de maga a klub kiemelt, kivételezett helyzete a magyar focin belül a mai napig létezik, sőt talán még látványosabb is lett 2010 óta. Tehát ha nagyon moralizálni akarnánk eltartott kisujjal, akkor erre bőven lenne okunk most is. 

Az érem másik oldala, hogy Huszi a külföldi fizetésének cirka a hatodát-hetedét kapja majd itthon, jó eséllyel neki erre a pénzre már nagyon nincs szüksége, nagyon könnyen visszavonulhatott volna már akár ezen a télen is, dúsgazdag, sokszoros milliárdos emberként tette volna meg. Tehát a döntésében talán nem csak az anyagiak játszottak szerepet, talán tényleg focizni akar még, egy utolsó nagyot még gurítana, amibe akár egy BL vagy EL csoportkör is beleférne a Videotonnal. 

Szerény véleményem szerint egyébként Huszti Gera mellett az elmúlt 20 év legjobb és legsikeresebb játékosa (bőven jobb mint Dzsudzsák), nagyon sajnálom, hogy anno lemondta a válogatottságot, lényegesen erősebbek lettünk volna vele.

Ha van sztori, amit soha nem fogok elfelejteni, az arról az apukáról szól, aki a pingpongkészletet azzal a feltétellel vásárolta meg fiának, ha dekázik húszat egy tojás alakú labdával.  Apa és fia, és hosszú évtizedek története sűrűsödik össze egyetlen tömény és filmszerű pillanatban, amely szimbólum és tanulságos történet nekünk, magyar szurkolóknak.

Az apuka egy 61-szeres válogatott játékos volt, egy meccsen négy gólt rúgott a Dózsának, legendaként vonult vissza. A fiú 267 meccset játszott a Bundesligában, rekorder Bundesliga-edző és szövetségi kapitány lett. Ennek a karriernek az origójában ott van ez a tojáslabdás játék, mint a gyerekkel foglalkozó edző megcsillanó zsenije, a jövő felvillanása. Mert 20-30 évvel később ez lett a jövő, gyerek motorikus képességeinek, reakcióidejének, fociagyának tudatos és mégis játékos fejlesztése.

Ha van üzenet, amit egy távozó zseni cetliként ott hagy az asztalunkon, akkor ez a tojáslabdás gyakorlat az. Szimbóluma annak, ami a bármelyik focinemzet felemelkedésének kulcsa: a gyerekekkel végzett szakszerű munka.

Levett kalappal állunk, Pali bácsi. Nyugodj békében!

A Magyarországon dolgozó edzők nem képesek ugyanazt az outputot előállítani, mint szlovák, horvát, német kollégáik. Miből gondoljuk mindezt?

1. Tempó. Az idény eleji nemzetközi kupaselejtezőkön szembetűnő, mennyivel lassabb tempóhoz vannak szokva a magyar és a nálunk játszó külföldi játékosok, mint egy dán vagy egy belorusz csapat játékosai. Másrészt szintén látványos volt, ahogy a képzett edzők (Dárdai és később Storck) milyen látványos eredményeket tudtak elérni viszonylag rövid idő alatt (Dárdainál kb. összesen 3-4 hét összetartás volt, Storcknál az EB előtt 6-7 hét). Ez elég volt ahhoz, hogy Ausztira, Izland, Norvégia vagy Románia ellen ne legyenek tempóproblémáink, szemben azzal, amikor a Fradi nem képes tartani a Midtjylland tempóját. A példákból úgy tűnik, ha jó és jól motiváló szakember foglalkozik velük, a játékosok képesek a tempóhoz alkamazkodni (a külföldre távozók: Korhut, Bese, Sallai, Nikolics, Szalai, Gulácsi, Gyurcsó, Guzmics, stb.), csak valamiért az itthoni edzéseken nincs megfelelő tempó, nagyon leegyszerűsítve (1) az edző nem motivált, nem akar ilyen edzést tartani, vagy (2) az edző nem tudja, hogyan kell egy ilyen edzést megtartani.

2. U10 labdaügyesség oktatása. Más bajnokságokhoz képest szembetűnő a labdaügyesség hiánya, a leginkább labdaügyes 30 alatti játékosaink (Kleinheisler, Nagy) körülbelül a topligák átlagát hozzák, a magyar topcsapatok nem válogatott játékosai az alacsonyabb tempójú hazai és nemzetközi meccseken is sok technikai hibát vétenek. A labdaügyesség megszerzése nem történik meg az U10-es rendszerben. Ennek komoly módszertana van, ismét csak arra gondolunk, hogy az utánpótlás edzők vagy nem kompetensek vagy nem motiváltak.

3. Taktikai és pszichológiai képességek oktatása​ 14 év felett​. Az edzők csak részben találják meg a tehetségeket, a magyar hagyományok szerint a technikát és a fizikumot nézik, a taktikai érettség (helyezkedés) és a pszichológiai érettség​ (tét elviselése) mintha nem szerepelne az edzői kompetenciákban, a képzési programokban. Dárdai a négyeslánc-védekezés alapjait magyarázza a válogatottnak (!) 2014-ben, a taktikai képességeket feltételező Olaszországban rendre"csúsznak le" a magyar tehetségek, mert nincs taktikai érzékük, nem ismerik az alapokat (Koman Vladimir, Novotny Soma, Tamás Krisztián, Laczkó, Sallai). A tét által megbénított, nem kellően felkészített játékosokról pedig maguk a játékosok mesélhetnének valamelyik fájó kiscsapattól elszenvedett kis vagy nagycsapattól elszenvedett nagy arányú vereség kapcsán. Vagy csak mondjunk ki: Andorra.

4. Az edző jelenleg kompetencia nélkül is megél. ​Miért nincsenek a magyar edzőknek megfelelő komptenciái? ​Bújkál bennünk a gondolat, hogy az egész önfenntartó, kontraszelektív rendszert az edzői egzisztenciális kockázatok tartják életben. Ha a szövetség, a tulajdonosok vagy az állam valóban fellépne a szakmai kritériumok érvényesítése érdekében, akkor a rendszerben dolgozó edzők egy jelentős része fennakadna a rostán, a produkált output alapján nem valószínű, hogy átmenne egy német vagy olasz vizsgán. (Nincs magyar képzésben edukált edző az európai színtéren, még a másodosztályban sem.) Az állás, a megélhetés megszűnésétől való félelem az edzői kar legnagyobb problémája. Komolyan kezelendő és fontos, hogy a rendszer átalakításában adjon B tervet ezeknek az embereknek. Különben ők minden áron abban lesznek érdekeltek (a szintén sokszor hozzá nem értő stábtagokkal, egyesületi menedzserekkel és sokszor az újságírókkal együtt), hogy életben tartsák azt a rendszert, ahol nem követelnek meg tőlük minőségi, kompetens és motivált munkát. ​ A játékos és a szurkoló? Ez egy olyan rendszer, ahol ez nem szempont, mert sem piaci célkitűzések, sem bevételkényszer nincs.​

(Megjegyzés: a magyar kontraszelektív gyakorlatok a kiegyezés óta rongálják a különböző magyar alrendszerek teljesítményét, érdemes lenne megvizsgálni a megvalósult kitörési pontokat (gasztronómia, feldolgozóipar egyes szegmensei, agrárium), ahol képes Magyarország jó teljesítményt nyújtani.)

5. ​Az MLSZ és a TF nem tudásközpont. A magyar edzőképzésbe csak anekdotákon keresztül látunk be, de az az érzésünk, hogy nincs olyan tudásközpont, amely a ​naprakész jó gyakorlatokat ​közvetíteni tudná az edzői gárda felé​. Még csak nem is szellemi munka lenne, meg kell venni a DFB-től a jogokat és lefordítani magyarra a részletes, korosztályra bontott edzésprogramot​, gyakorlatokat. A kisvárdai oldallelátó árából külföldön lehetne képezni az egyesületi edzők bevállalósabb és angolul tudó részét.

Érdemes fellapozni a fussball.de-t, utána pedig a vonatkozó magyar oldalakat. Meggyőződésünk, ha eltűnne a kettő között a különbség eggyel közelebb kerülnénk ahhoz, hogy újra Tóth Potya, Weisz, Guttmann, Sebes, Bukovi, Erbstein, Orth országa legyünk.

Megpróbálom pár mondatban összefoglalni, hogy szeretett sportágunk miért fekszik teszthalott állapotban hosszú-hosszú évek óta.

1) Valódi, a klub sikereiben anyagilag és erkölcsileg érdekelt, tényleg motivált tulajdonosok totális hiánya. Nagyjából ez az oka mindennek.

2) Ebből kifolyólag, mivel nincs igazi tulajdonos szinte sehol, nincsenek húsbavágó érdekel és célok, a szervezet minden szintjén komoly kompetenciahiány van. Nem oda való, hozzá nem értő emberekkel vannak tessék-lássék módra feltöltve ezek a klubok, rengeteg a "lukas poszt" a székházban is. Kilóra meg van a stáb, de ennyi...

3) Tudástranfszer külföldről lényegében megszűnt, és miután az a tudás ami régen elég volt (fokozatosan egyre kevésbé volt elég persze...) már tovatűnt, itt állunk letolt gatyával. Kiválasztás, tehetséggondozás, stadion-létesitmény működtetés, online jelenlét (webshoptól a hivatalos oldalig), kapcsolat a szurkolókkal, játékos politika...van olyan szegmense ennek a szektornak amit ránézésre hozzáértően tudnak űzni akármelyik magyar klubnál is?

A végeredmény több mint mellbevágó. A legtehetségesebb magyar középpályás Nagy Ádám egy olasz kis csapat padján penészedik, a legtehetségesebb horvát, Mateo Kovacic pedig a BL cimvédő Real Madrid egyik legértékesebb játékosa. Nagyot 2-3-5 millió euróért nem lehetne most eladni, Kovacicért egy 80 milliós ajánlatot dobott vissza a Real a nyáron. Egyidősek, ugyanolyan körülmények között nőttek fel, hasonló anyagi helyzetű, mentalitású országból származnak. 

Elképzelni sem tudom, hogy mi fog történni ezzel a felépítménnyel ha megváltozik a finanszírozási környezet, és eltűnik a rendszerből az a most évente alsó hangon 10-15 milliárd forintnyi külső forrás.

Pénz nincs, társadalmi bázis, türelem nincs, hozzáérték/know-how nincs. Innen lesz szép felállni....

Következő posztunkban a létesitmény helyzetet  járjuk kicsit körbe, nem a megszokott szempontokat figyelembe véve.

Számos alkalommal futottam bele abba az epés megjegyzésbe egy-egy olasz foci siker esetén, hogy azok az olaszok húzták be a meccset ismét, akik Róma bukása óta nem nyertek csatát. 

Ez tényleg így van? Biztos akkora meglepetés, hogy az olaszok jó stratégák, remek taktikusok, és valóban relatíve kevés hadisiker színezi a történelmüket?

Hát nem éppen! A modern hadászat egyik legnagyobb, de mindenképpen legelső alakítói pont az itáliai városállamok mindenféle rangú olasz polgárai voltak, majd a vár- és erődrendszerek mesterei is szintén ők lettek. Olasz füles-bástya, meg van ugye?

A teljesség igénye nélkül: A hadtudományok első klasszikus művét, a Dell' arte della guerra, avagy A háború művészetét Firenze egyik kormányzója, bizonyos Niccoló Machiavelli írta. Ő javasolta először, hogy a zsoldos hadsereg helyett okosabb lenne toborzott néphadsereggel operálni, tiszt csak képzett ember lehet és a gyalogság értékesebb mint a könnyen sebezhető lovasság. Az óriási hatású mű alapjaiban alakitotta át a hadászatot, a háborúk jellegét, és még az 1812-es amerikai-brit konfliktus idején is újranyomták és használták.

Később az erőd- és várépitészetet is olasz földön reformálták meg, miután a 16. századi  Itáliai háborúk  során a modern francia haderő szinte elsöpörte a hagyományos középkori olasz erőditményeket. Michelangelo álmodta meg, majd Baldassare Peruzzi és Vincezo Scamozzi épitészek tökélesitették azt a csillag  alakú erőd típust, ami aztán a következő három évszázadban az egész kontinensen elterjedt olasz hadmérnökök generációnak munkát adva. Kicsit bővebben:

A hagyományos körbástya (rondella) csúcsánál olyan holttér van, ahová nem hatnak a tűzfegyverek, a holtteret a szomszédos körbástyáról nem tudják ágyúval védeni. A támadók itt másszák meg legkönnyebben a falat. Az itáliai haditervezők és várépítők a holttér kiküszöbölésére találták ki a 16. században az olaszbástyát, amely a falak együttesével alkotta a védőmű rendszert. Egyszerűbb változata az ötszög alaprajzú, ék alakban kifelé álló ó-olasz bástya. Előnye a rondellával szemben, hogy falai - többnyire a homlokfalak - vastagabbak, és több ágyú elhelyezését tették lehetővé. Az ötszögű bástyák belső tere boltozott volt, ahol lőkamrákat vagy kazamatákat építettek ki az oldalazó lövegek számára. Tetejük általában sík, ahol újabb sánckosarak közé felállított ágyúk sorakoztak. Egy-egy többszintes bástya jelentős tűzerőt képviselt a csatlakozó falak, a szomszédos védművek és az előttük húzódó árok védelmére.

Az itáliai erődépítészeti iskola továbbfejlesztett változata az ó-olasz, az új-olasz vagy a fülesbástya, amelynél a lövegeket a bástyák homlokfala mögé, a kortinával (le és felfelé haladó lépcsőzet) párhuzamosan kiképzett mélyedésbe (fülbe) helyezték el, fokozott biztonságot nyújtva az ágyúknak és a kezelő személyzetnek. Ezek a várépítési technikák segítették a várfalak védhetőségét.

Tanulság, konklúzió : itálai fiai mindig is kiemelkedően jók voltak a védelekezés megszervezésében, a támadás kivédésében, az adott esetben mennyiségi és technikai, minőségi fölényben lévő ellenfél semlegesitésében. 

Végezetül pedig itt van korunk két zseniális erődépítésze és hadmérnöke, Scamozziék méltó utódjai:

Források[szerkesztés]

Népstadion/Puskás Ferenc stadion, 2016. novemberében:

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 20. századi magyar történelem egy szelete tűnt el napjainkban végleg a föld színéről. Meg sem merem tippelni, hogy hány magyar járt legalább egyszer a Stadionban, hányan örültek, bosszankodtak, hányan énekelték átszellemülve a Himnuszt egy nagy csata előtt vagy csak nézték unottan az eget egy csendben csordogáló meccs fölött, hányan szúrták ki hunyorogva a Halászbástyáról a legfelső karéj kontúrjait a Keleti fölött vagy nézték valahonnan a Kerepesiről megbabonázva az oly jellegzetes pilonok, a Zsiráfok tetején világító reflektorokat. 

A stadion történetét valószínűleg sokan ismerik, évtizedekig tervezgették de végül az '50-es években a kommunista Magyarország egyik kirakat beruházásaként épült meg visszafogott szocreál pompával, kétes minőségben de annál nagyobb lelkesedéssel. Volt itt azóta minden és mindenki, Aranycsapat és angol 7-1, magyar bajnoki 100 ezer néző előtt, brazil verés és temetés. Járt itt Louis Armstrong, Freddie Mercury és Axl Rose, Jurij Gagarin és II. János Pál pápa, Michael Jackson és Presszer Pici, hogy csak tényleg a legnagyobbakat említsem. Tudnának mesélni azok a legendás pilonok amelyek évtizedekig hozzátartoztak Budapest városképéhez.

Nekem egyébként mindig is tetszett mint épület, nagyvonalú, szép arányú, monumentális stadion volt, tényleg igazi világvárosi építmény, ami óriási méretei ellenére sem nyomta agyon az embert. Valószínűleg még egy aquincumi polgár is csak biccentett volna ha látja. A látvány ki is állta az idők próbáját, viszont a szerkezet és a koncepció nem. A vasbeton elfáradt és feladta, a legfelső karéjt pár éve biztonsági okokból le kellett zárni, illetve zavaró lett a lelátó és a pálya közötti óriási távolság, a modern kor igényeinek ez már nem igazán felelt meg, úgyhogy minden szempontból igencsak megérett a helyzet egy új nemzeti stadion építésére

Más kérdés, hogy szerintem túl grandiózusak az új Puskás tervei a 68 ezres kapacitással. Legyünk őszinték, a magyar foci eljelentéktelenedése óta a válogatott meccsei stabilan olyan 10-30 ezer nézőt vonzanak,  évtizedek óta eközött a két határérték között mozognak a nézőszámok. Többen igazából csak akkor vannak a lelátón ha nagy ritkán jön egy világhírű ellenfél, de hát erre nem lehet, nem szabad alapozni. Jó eséllyel a meccsek többsége harmad- vagy félház előtt fog menni, ami nem feltétlenül szerencsés semmilyen szempontból. Nem gazdaságos, illetve a hangulat is sokkal jobb egy kb telt házas 40 ezres stadionban mint egy félig üres 70 ezresben. Mindegy, meglátjuk, Olimpiát és Bajnokok Ligája döntőt rendeznénk (előbb-utóbb biztos kapunk egyet), a formabontó Európa Bajnokság pár meccse is Budapesten lesz, szóval szólnak érvek a nagy stadion mellett is. Az építkezés lassan kezdődik, biztos izgalmas lesz.

Végezetül itt az első és az utolsó gól amit a Népstadionban láttam, főszerepben Klausz László és Zlatan Ibrahimovic.

Egyre többet hallunk Szántó Tamásról, a Rapid Wien 20 éves, jó eséllyel jövőre már a válogatottban is bemutatkozó középpályásáról. Tehetséges srác aki szerencsére időben külföldre, jobb körülmények közé került ahol bíznak is benne, ő pedig ezzel élni is tud, hónapról hónapra egyre jobban focizva követel magának helyett a csapatában. Eddig a történet szép és kerek, minél több ilyet!

De azért álljon itt elrettentésül egy kis történet arról, hogy min kell keresztül mennie az egyszeri fiatal magyar focistának míg végre eljut legalább ide. 

Dióhéjban: Az utánpótlás válogatott edzéseire, összetartásaira és meccseire azonnal az első szóra Bécsből hazautazó Szántó még 2014-ben egy az NB3-as Videoton II elleni edzőmeccsről kivételesen kikérte magát, mivel a klubjában sorsdöntő napokat él át, most fog eldőlni pár edzőmeccsen, hogy megkapja a hőn áhított sok éves profi szerződést. Pisont István szövetségi edző előbb bölcsen leokézta a kérést, majd nem sokkal később pókerarccal arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy sajnos a játékos végleg lemondta a válogatottságot mert a klub karrierjére szeretne inkább koncentrálni. Amiről természetesen szó sem volt. Elképesztő mód az azóta már megbukott szövetségi edzőt nem tudta elérni az értetlenkedő Szántó család, a telefonokra nem válaszolt és onnantól tudomást sem vett a játékosról. Gyakorlatilag korosztálya egyik legragyogóbb tehetségét tette taccsra egy sértődékeny edző, kiszúrva a játékossal, a csapattal, a szurkolókkal és természetesen magával is. 

Magyarázat nincs, tanulság még annyi sem. Talán annyi, hogy ismét elkönyvelhetjük, elképesztő állapotok uralkodnak néha ebben a sportágban, és igazából egy percig sem kell azon csodálkoznunk, hogy ott tartunk ahol tartunk.

Pisont persze azóta már a múlt, Szántó pedig ismét meghívott kapott a válogatottba, szóval a nagy bajt megúsztuk, csak ilyenkor az ember elmereng azon, hogy az elmúlt években, évtizedekben vajon hány tehetséges játékost martak el a hasonló figurák a magyar labdarúgás közeléből. Megkockáztatom, hogy elég sokat...

forrás: Rangadó.hu

"Csalódott vagyok, hogy így alakult. A válogatottban szóhoz jutó játékosok rászolgáltak az esélyre és a bizalomra. Érthetetlen, miért nem kapkodnak a selejtezőkön, valamint az Eb-n szerepet kapó játékosokért a külföldi klubok"

Fotó: rangado.hu

Így Bernd Storck, szövetségi kapitányunk. Én pedig azt nem értem, hogy ő mit nem ért.

Nagyon megváltozott ez a sport és rég elmúltak azok az idők, amikor egy-egy jó félidővel vagy meccsel karriert lehetett elindítani. Egy klub ma már alaposabban megnézi mit és kit vesz. Nem is beszélve arról, hogy a felhígított EB csoportmeccsei, meg úgy általában a válogatott meccsek már igazából nem értékmérőek. Egy magyar-izlandi vagy magyar-osztrák lényegében semmit nem nyom a latban egy átigazolásnál. Arról nem is beszélve, hogy az EB-én két meccsünkön teljesen széteső játékot nyomtunk, úgy kaptunk hét gólt hogy kaphattunk volna tizenötöt is, és olvasgatva külföldi fórumokat bizony inkább az egymást alulmúló védőinkre emlékeznek a szurkolók, és nem az amúgy tényleg remek osztrák meccsre. 

Storcknak tudnia kellene, hogy nagyon hosszú az az út aminek a végén egy magyar játékosnak jó híre lesz, és csak úgy el lehet adni. Lásd a szintén a legjobb 16 között kiesett horvátokat, akiktől az EB-n epizodista, a magyar bajnokságnál nem erősebb horvát első osztályból 25 millió euróért vett meg a Juventus Marco Pjacát. A mi Nagy Ádámunkért 1.8 millió eurót fizetett a Bologna...

Ennyit számít, hogy az előző két évtizedben legalább két tucat klasszist termelt ki a horvát a bajnokság, ennyit számít, hogy kétes forrásokból, de az operatív szinten érdemi munka folyik.

Szóval Storcknak nem értetlenkednie kellene ebben a helyzetben hanem felelősen inkább azt kellene hangsúlyoznia, hogy a sokaknak valóban életre szóló élményt nyújtó EB a magyar labdarúgás helyzetén összességében szinte semmit nem javított. Utánpótlásunk nincs, a stadionok konganak, a klubcsapataink júliusban kipotyognak a nemzetközi kupákból, kevés a szakember, és lényegében semmi nem változott. 

Apró, de mégis az ingerküszöböt átlépő eredmény, hogy a nyugat-európai játékospiac kisebb, de már innovatívnak tekinthető szereplői (Palermo, Bologna, RB Leipzig, Werder) leigazoltak egy-két magyar játékost. Ezen keresztül elindulhat a magyar játékosok ázsiójának növekedése, de az igazi játékosbizniszekhez még rengeteg munka szükséges. Jó hír, hogy ez a munka kockázatmentesnek tűnik, csupán jó erőforrásokat kell hozzá vásárolni az edzői / menedzseri piacról, pár év és ugyanúgy kelendő lehet a magyar focista, mint a horvát vagy a belga.  

Összegezve: a relatíve hatékonynak tűnő és liberalizált játékospiacon egyre igazabbnak tűnik az amerikai szlogen: hard work pays off and only hard work pays off . Reméljük nem sokára ezt hordják mezük alatt a magyar játékosok is.

Érdekes helyzet alakult ki a játékospiacon. A kicsi, jól menedzselt klubok kezdik rátörni az ajtót a nagyokra, elorozni előlük a pontokat, nemzetközi kupát érő helyezéseket. Ráadásul úgy tűnik, hogy most nem pünkösdi királyokról van szó, idén legalább 4-5 korábbi fix BL, EL résztvevő csapat nemzetközi szereplésébe kerül a „kicsik” palotaforradalma. Elsősorban Angliát és Németországot érinti a jelenség,  de a spanyol kvázi-sztárklubok (Valencia, Sevilla) számára sem egyértelmű még az EL szereplés sem. Míg a korábbi nagy menetelések november- december környékén kipukkadtak, most a hajrára fordulva két-két kisebb költségvetésű csapat is van a Bundesliga és a Premier League Top 5-ben.

És lehet, hogy a háttérben egy olyan játékospiaci anomáliia áll, amely hosszú távon változtathatja meg az európai foci jellegét.

A nagy luxusklubok az Arsenalig bezárólag oly mértékben versengenek a játékospiac csúcsáért, hogy ebben a kategóriában teljesen elszálltak az árak. Pogbát tavaly 80 millió euróra becsülték, De Bruynéért 75-öt fizetett a City a Wolfsburgnak, de Otamendiért is kicsengettek 45-öt ugyanők a Valenciának. A PSG Di Mariáért, a United Martialért, a Liverpool Bentekéért és Firminoért fizetett brutális összeget. A Stoke, a Leicester, a West Ham, a Hertha vagy a Mainz alig vett 10 millió euró fölötti játékost, helyezésben mégis ugyanott tartanak. Megdőlni látszik a „drágább mindig jobb” piaci elve, azaz a hipotézis nem csak annyi, hogy a kiscsapatok ideig-óráig tudnak olyan jól focizni, mint a nagyok, hanem az, hogy a játékospiac nem  működik tökéletesen: a nagyon drága játékos ára a nagy luxuskereslet miatt nem reprezentálja a játékos értékét.

Úgy tűnik van is rá bizonyíték, és a lehetséges következmények nagyszerűek. Összehasonlítottuk az egyik eredményoldal játékosértékeléseit a transfermarkt.de aktuális piaci értékeivel.

A whoscored.com a játékosok minden érdemi mozdulatát követi, ez alapján kialakul egy átlagos minősítés. (A gólszerzés értékéről örökké lehet vitatkozni, de az egy másik cikk.) Mivel a csapatok ugyanazon ellenfelekkel szemben méretnek meg, a Leicester vagy a West Ham játékosok értékelése összehasonlítható a City vagy a Chelsea játékosok átlagpontszámával. Kis túlzással almát almával hasonlítunk össze, egymást leszámítva Vardy és Agüero ugyanazokkal a védelmekkel szemben játszik.

Egy érdemi torzító tényező maradt, a játékos formája. Például most épült fel egy sérülésből vagy magánéleti problémái vannak, ilyenkor persze, hogy gyengébb osztályzatot kap, mint a nála olcsóbb, de jó formában lévő játékos. Ezt a tényezőt egy durva egyszerűsítéssel úgy küszöböltük ki, hogy minden csapatból az öt legjobb értékeléssel rendelkező játékost választottuk ki, feltételezve, hogy ők nem csupán relatív, hanem abszolút értelemben is jó formában vannak. (Van még egy torzító tényező, a védők olcsóbbbak, mint a támadók, ez azonban úgy tűnik nem változtat az eredményen.)

Az eredmény egy mondatban: a jó formában lévő játékos értéke és teljesítménye között nincs érdemi korrelációs kapcsolat. Azaz a négyszer annyiba kerülő játékos nem nyújt négyszer jobb teljesítményt, sőt egy bizonyos ár felett valószínűleg még különbségről sem beszélhetünk.  Azaz, ha egy csapat megengedhet magának cca. 10-12 millió EUR értékű játékosokat, akkor egy jó stábbal, szervezeti struktúrával, informatikai támogatással beleszólhat a nagyok versenyébe. (A West Ham játékos átlagértéke 6.8 millió EUR. A Leicesteré és a Villarealé 6 millió alatt van. A Hertháé 2.3, a Barcelonáé 28.8.)

Érdemes mindezt meghagyni egy gondolatkísérlet szintjén, hiszen statisztikailag értelmezhetetlenül kis számú jelenséget megerősítő adatunk van (egy év 4-5 csapata). Ez még mindig lehet 10 évente egyszer előforduló kivételes szerencsehullám (lásd korábban: Hellas Verona, Blackburn). Ugyanakkor üdítő a lehetőség, hogy a piac letarolása már nem lehetséges, a középcsapatokhoz is áramlik annyi pénz, hogy a nagyok nem tudják lerázni őket. A lehetséges következményekből mi hármat elemünk ki.

1. Mire költsem a pénzt, ha nem játékosra? A fentiektől függetlenül Kevin de Bruyne jobb játékos, mint Mahrez vagy Okazaki. A belőlük összerakott csapat teljesítménye viszont sokkal inkább az edző, a háttérinfrastruktúra munkájának eredménye, azaz de Bruyne nem annyival jobb játékos, hogy Mahrez csapata ne verje meg egy jó edzővel, jó taktikával. Ha a mezeladásokon kívül egy csapat trófeát is akar nyerni, lehet, hogy érdemes átsúlyozni költéseit, és kiemelkedő sztárjátékosok helyett sima sztárjátékosokat igazolni, a fennmaradó pénzt pedig stábra, akadémiára, stadionbővítésre, informatikára, játékosmegfigyelőrendszerre költeni. (A nagyok közül amúgy mintha a Dortmund és az Arsenal már ezt csinálná.) Megfordítva: a végtelen anyagi lehetőségek sokszor elfedték a gyenge menedzsmentet, háttérstábot, erre is fény derülhet, amikor a kisebbek elkezdik szétütni a nagyokat.

2. Ha a szuperdrága játékos nem hozza vissza az árát, minek a szuperdrága játékos? Lehet, hogy drágaságaink ideje a Messi / Ronaldo különkategória kivételével lejárt? (Amúgy mondjunk még egy ilyen játékost mondjuk Cruyff és Maradona óta.) Itt azért van egy kiskapu, a brand, a mezeladás, a jól menedzselt játékos mezéből el lehet adni annyit, hogy megérje kiadni rá plusz 20-30 millió eurót. De 200.000 Otamendi mezt mi nem tudunk elképzelni, mint ahogy a csapat márkaértékének (like, twitter követők) hirtelen megszaladását sem.  Egy idő után az irracionálisan viselkedő tulajdonosok se fognak hinni az ügynököknek, és elkezdhetik másra költeni a pénzt, ad absurdum profitot termelhetnek, mint a Bundesliga csapatai. (Bár ezt nagyon fura még leírni is a modern fociban.)

3. Nyíltabbak a bajnokságok. A foci iránt akkora a kereslet, hogy a relatíve kevésbé gazdag csapatok is nagyon gazdagok abszolút értelemben, és ők is képesek 30-40 millió eurót költeni egy-egy szezonban. A túlkereslet viszont a fentiek alapján nem feltétlenül a játékosárakat emeli az egekbe. Ha a kisebb csapatok közül egyre többen a „bárkire veszélyes” kategória helyett megcélozzák az „EL-, BL-aspiráns” kategóriát, akkor több olyan játékosra lesz szükség, aki nagyon jó, de még megfizethető, azaz pont a 10 millió EUR kategória.

A focihoz szükséges képességek végesek és tanulhatók. (C. Ronaldo vagy Maradona zsenijétől megint tekintsünk el.) A korábbiakhoz képest viszont ezeket nem a véletlen állítja elő, hanem egy szisztematikus beszállítóhálózat, amely annyi jó játékost állít elő hosszú távon, amennyi kell. Ha ezt vesszük, a Porto, a Sevilla, az Ajax, a PSV, a német, horvát és belga nevelőegyesületek nagy részének meg fogja érni még több erőforrást ölni abba, hogy 500 ezer euróért megszerzett tehetséges tinédzserekből és saját nevelésű játékosokból 10-20 millió eurós potentátokat álltsanak elő, akiket felszívnak a nagy bajnokságok BL, EL aspiráns csapatai.

Összefoglalva a tévés jogdíjak adta pénzügyi lehetőségek, a játékosképzés rendszere és a csapatok felkészítése mára olyan szintre került, hogy megrepedt a sztárklubok megközelíthetetlenségének nimbusza. Izgalmas bajnokságokban katartikus „kiscsapat”-élmények várnak ránk. Hajrá Hertha! Hajrá Leicester! Hajrá Celta Vigo!

A négy legnagyobb spanyol csapat edzője: Zinedine Zidane, Luis Enrique, Diego Simeone és Gary Neville.

Azt hiszem egy korszakváltás tanúi vagyunk, kifutott egy generáció és megérkezett egy új. Hogy minőségi váltásról van e szó (vagy legalább tarják e majd a szintet) még kérdéses, de pont ettől izgalmas minden.

Egyébként régóta ott motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy mintha fogytán lennénk klasszis edzőkből. Annak kapcsán jutott ez megint eszembe, hogy a Chelsea és a Real Madrid nem igazán tud majd olyan tényleg nagynevű, bizonyított edzőt leakasztani majd Mourinho és Benitez után aki már ne járt volna már náluk.

De hogy is állunk? Kicsit elnagyolva a Mourinho-Guardiola-Ancelotti trojkát direkt nem számolva, a nagy német edzők kiöregedtek (Rehhagel, Heynkces,Hitzfeld), egyedül Löw és Klopp tartja a frontot, francia edző Wengert leszámítva nincs (Blanc a nevéből él szerintem, Rudi Garcia még nem bizonyított), brazil edzők abszolút nincsenek, az utolsó holland Van Gaal most bukik meg végleg és vonul vissza, az olaszoknál a Conte-Allegri-Mancini trió a csúcs, ami azért a Capello-Lippi-Trappatoni trojka után erős visszaesés. Keleti nagyágyú nincs, Lobanovszkíj, Boškov vagy Faith Terim kaliberű edzők már nem teremnek erre, Lucescu az utolsó mohikán, a spanyol mondjuk jól állnak, ott van Luis Enrique, Benitez és mondjuk Emery valamint és az öreg del Bosque de aztán Európában ennyi.

Másik észrevétel, hogy mintha régen kitartóbbak lettek volna a tulajdonosok. Ancelotti kilenc évet lehúzott a Milan kispadján, Cruyff 8 évet Barcelonában, Lippi öt évet Torinóban, Hitzfeld hat évet Dortmundban majd Münchenben, Benitez hat évet Liverpoolban, Ferguson egy egész életet Manchesterben. Most viszont úgy tűnik 2-3 éves ciklusokban gondolkodnak a klubvezetők és talán az edzők is, de ez majd egy másik poszt témája lesz.

Végül egy kis érdekesség, az elmúlt évtized legtöbbet a top klubok foglalkoztatott edzői. Tudom kicsit önkényes a top klub kategória (a PSG három és fél éve az és akár a Liverpool is szerepelhetett volna helyette), de valamivel dolgozni kellett.

Ferguson más kiesett, Van Gaal és Benitez szerintem most fog, az olaszok helye erősen kérdéses és Ancelottit leszámítva nem is igazi "sztárok". Úgyhogy épp itt az ideje, hogy a Zidane, Simeone, Seedorf, Conte, Enrique generáció benyomuljon a régi öregek helyére. A lehetőséget megkapják, kérdés ki fog élni vele.

Szöveg után

Top-down, azaz a nagy dolgoktól a kicsik felé haladva indítjuk a mindenkit foglalkoztató rejtély megfejtését: miből lesz a jó foci.

A jó focihoz alapvetően rengeteg lóvé szükséges, kell venni egy csomó edzőt, pályát, gyerkeket, labdát, videót, videoelemzőt, Guus Hiddinket, satöbbit. Hogy aztán  egy jól átgondolt rendszer mentén a csapatok és a nemzeti válogatott pár év fejlesztgetés után modern fegyverként növelje egónkat, változtatva egyúttal a norvég fővárost Hajdúszoboszlóvá.

A top-down elemzések szépsége, hogy nem foglalkozik a részletekkel, mégis elgondolkodtató részeredményekre vezet. Első körben azt hasonlítottuk össze, hogy egy adott ország nemzeti összterméke (a teljes GDP) és a nemzeti bajnokság hazai és külföldi játékosainak összértéke hogyan aránylik egymáshoz. (Források: transfermarkt (2015), eurostat (2014)).

1. Ha a teljes képet nézzük, az látszik, hogy a legnagyobb GDP-vel rendelkező németek csak a negyedik legértékesebb játékosállományt mutathatják fel. A befektetőket nem korlátozó és a veszteséges működést lehetővé tevő angol és spanyol ligák összességében messze értékesebb játékosokat halmoztak fel, pedig például a spanyol GDP csak bő egyharmada a németnek.

2. A kisebb GDP-vel rendelkező országokba belenagyítva még érdekesebb a kép.

A maradékot nézve az első öt legnagyobb értékű piaccal rendelkező ország közül kettőt mondhatnánk hagyományos értelemben vett jóléti, gazdag országnak, Hollandiát és Belgiumot. Törökország és Ukrajna nagy és speciális viszonyokkal rendelkezik, Portugália  pedig nem sokkal jómódúbb, mint egy közép-európai ország (érdemes lesz tovább bontani a kérdést úgy, hogy adott országon belül mennyire koncentrálódik egy klubnál és mennyire szór ez fajta a tőke).

Ha magunkat vizsgáljuk azt látjuk, hogy nagyjából a helyünkön vagyunk, de nem lenne irreális sokat javítani a pozíciónkon, mert a horvát, osztrák és román bajnokság legalább kétszer annyira értékes papíron mint a mienk, miközben ez csak Ausztria esetén lenne indokolt. Kérdés, ha elindul, akkor melyik irányba fog elindulni a mi modellünk. Romániában inkább a gazdag tulajdonosok által megvásárolt viszonylag értékesebb játékosok jelentik a tőkét, míg Horvátországban a már-már extrém erős utánpótlás rendszer árazza be magasra a játékosokat - nem ritka, hogy 10-15 millió euróért távozik egy-egy fiatal játékos valamelyik top bajnokságba.

Tanulság: Akkor lesz viszonylag erős a bajnokságod, ha egyszerűen gazdag az országod (Svájc, Belgium vagy Hollandia), vagy minimum közepes lélekszámú, de korrupt és óriási belső burzsoáziával rendelkezel (ukrán, török és kicsit a görög). A többieknek marad a "maradék" összefogdosása vagy egy erős utánpótlás rendszer felépítése. Portugália kakukktojás ilyen értelemben, de szintén speciális viszonyokkal rendelkezik mivel kulturális és történelmi okok miatt afféle ugródeszka a brazil játékosoknak, ami egy adottság, a nyelvi korlátok miatt nem lehet másolni.

Folyt. köv.

Mennyibe kerül egy átlagos elsőligás játékos a transfermarkt 2015 végi adatai alapján? (Ahogy számoltunk: összérték / játékosok száma az első ligában; nem normalizáltunk a csapatok számával ezért a kevéscsapatos bajnokságok kicsit felfelé torzítanak.)

Az adatok:

A hasonló játékszínvonal mellett az angol átlagár jóval magasabb, mint a spanyol vagy a német, az olasz pedig szépen ott van a Bundesliga nyomában. (Persze a németeknél van bújtatott fizetési sapka, a csapatoknak nyereségesen kell működni, és komoly belépési korlátokat állítottak a cezaromániás befektetők elé. Így már csak a cezaromániás Bayern-vezetés okozta kognitív disszonancia megszüntetése maradt hátra.)

Mi magunk hátul, de nem baj, a hasonló gazdasági erejű országok értékeit nézve látszik, hogy van fejlődési potenciál. Erre alapozva ha egyszer elérjük például a horvátországi játékosnevelés szintjét, az a maihoz képest játékosonként 370,000 EUR többletértéket jelent majd a klubok számára. Ez év 4-5 eladást tekintve azért nem egy rossz üzlet, még akkor is, ha ki kell fizetni hozzá a nevelés során a szakembereket és az eszközöket. (A két országban hasonló a légiósok aránya (28% ott, 23 % itt, ami valószínűleg nem torzítja felfelé a fenti adatot.)

Soha nem felejtem el, 1986-ban az Úttörőstadionban hogy leszidott B. edző bá, amiért az előző edzés helyett a nagymamát látogattam meg. Az egész edzésen tette a megjegyzéseket, megszégyenítve mindenki előtt. Amúgy sem voltam a csúcson önbizalmilag a szemüvegemmel, meg az átlag alatti testmagasságommal, úgyhogy jó alany voltam a szivatásra. A nem túl érdekes, zömében labda nélküli edzést aznap eléggé megutáltam.

Ha fellapozzuk a játékosneveléssel foglalkozó írásokat, szembeötlő, hogy mindegyik úgy kezdődik: 5-10 éves korig az edző feladata a játék megszerettetése a gyerekkel. Ha ezzel szembeállítjuk saját anekdotikus tapasztalatainkat a gyermekeiket focizni adó szülőktől, azt mondhatjuk: a magyar gyerekfociban zömében ugyanaz az oktatási kultúra működik, mint a matematikában, a földrajzban, a történelemben, az angolban. A német típusú oktatási rendszer sajátos magyar csökevénye, amelyben az ellenőrzés, a hatalomnak való alárendelődés, a status quo tiszteletben tartása, a stresszhelyzetek, a megszégyenülés kockázata a jellemző.  Vekerdy Tamás így ír erről: "(..) mai vizsgálatokból tudjuk – Szegeden végzik ezeket a vizsgálatokat Csapó Benő és munkatársai –, hogy a gyerekek viszonylag magas érdeklődési szinttel lépnek be az iskolába, illetve kezdik tanulni a különböző tantárgyakat, de aztán a tanulás első hetei után ez a szint süllyedni kezd, majd az érdeklődés meredeken zuhan. Mai tanítási módszereinkkel kiöljük a gyerek meglevő érdeklődését. (...)" Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák - (http://utveszto.uw.hu/raktar/vekerdytamas_gyerekekovodakiskolak.pdf).

 Megkockáztatjuk tehát az elméleti állítást: a foci egy olyan sportág, ahol hasonló oktatási módszerek vannak, mint az iskoláinkban, egy olyan sportág, amelyben a magyar fiatalok többsége nem szeret edzeni, mert a jelenlegi oktatási módszerek nem alkalmasak arra, hogy megszerettessék a játékot a kicsikkel. Ide vág a sportnapilap minapi elemzése a horvát akadémiai rendszerről, amely lehozott egy Marjan Vlak nyilatkozatot, miszerint az egyik fő különbség pont ez: a magyar fiatalok, ellentétben a horvát játékosokkal, nem szeretnek edzeni. Elkezdhetünk ugyan adatok nélkül a néplélek bugyraiban turkálni, megállapíthatuk, hogy "lusta nép vagyunk" vagy "mi csak akkor teljesítünk, ha ég a ház", de a foci ma már ennél tudományosabb alapokon nyugszik, nézzük inkább azt, mi a lehet a változtatás módja.

Az angol, holland, svájci, német képzési keretrendszerek egyik fő vonása, hogy első körben játszani kell, mert a gyerekek azt szeretik. (Messiék osztályáról szól a történet: éjjel kilógtak a hálótermekből focizni a La Masiában, ahol egyébként egész nap fociztak. Az Ajax csak heti három rövid foglalkozást tart a kicsiknek, ellenben arra bátorítja őket, hogy szabadidejükben játszanak egymással az utcán, a grundokon.) Az 5-6 évesen focizni tanuló gyerekek közül sokan csak tömegsportként fogják űzni a focit, csak kevesen lesznek élsportolók. A későbbi egészséges életmód, a mozgás szeretete miatt amúgy sem mindegy, hogy a gyerek örökre megutálja-e a mozgást vagy megszereti, mert ismeri az alapjait, és élete végéig élvezni fogja a baráti focikat. De immár van adat arról is, hogy az elitjátékosok nevelése is ezzel a mozzanattal kezdődik, sőt. Aki nem játszik eleget kisgyerekként, az nem éri el az elit szintet.

Paul Ford és Mark A. Williams tanulmánya fiatal játékosok két kis csoportját hasonlította össze. Az első csoport 16 olyan játékosból állt, akiknek valamely Premier League klub 16 éves korukban klubösztöndíjat, szerződést ajánlott, míg a második csoportban olyan fiatal játékosok kerültek, akiket a klub 16 éves korukban elbocsátott kötelékéből. A kérdőív kérdései az addigi futbalpályafutás főbb momentumait igyekezett megragadni.

Ford, P. R., & Williams, A. M., The developmental activities engaged in by elite youth soccer players whoprogressed to professional status compared to those who did not, Psychology of Sport and Exercise (2011), doi:10.1016/j.psychsport.2011.09.004

1. Az „a” csoport összességében több időt töltött szabad játékkal, ezen belül is kiugró, kétszeres különbség van a 7 és 8 éves korban ezzel töltött időben. Következmény: a labdához kapcsolódó motorikus képességek sokkal biztosabb kialakulása.
2. A két csoport lényegében ugyanannyi időt tölt versenyeken, tíz éves korig ez nem több, mint heti fél óra.
3. Az edzés mennyisége 6 és 12 éves kor között „a” csoport esetében a „b” csoport másfélszerese, kétszerese.
4. A két csoport 13-16 éves korig ugyanannyi időt töltött mindhárom tevékenységgel, azaz a különbségek vélhetően nem ebben az időszakban, vagy nem az edzés mennyisége miatt keletkeztek.

 Összefoglalva a 10-12 éves kor előtti sok játéknak és a versenyhelyzetek korlátozásának két hatása is lehet:

 (1) a sok és fesztelen labdával töltött idő olyan stabil képességeket alakít ki a lábbal való koordinációban, mint egy normál embernél a kéz esetében; mivel korán alakulnak ki ezek a képességek, sokkal természetesebb lesz használatuk, a hozzáértők azt mondják, úgy kell elképzelni egy labdaátvétel nehézségét, mint amikor mi, hétköznapi halandók kézzel kapunk el egy labdát. Természetes mozdulat, nem is gondolkodunk rajta, lehet a környéken 60.000 néző, koncentrált állapotban meg tudjuk csinálni.

(2) ami még fontosabb: a gyermek nem utálja meg a sportot nyolc éves korára azért, mert feleslegesen kemény, teljesítményorientált edzéseken kell részt vennie; a sportot a boldog időtöltéssel asszociálja, és motvált lesz az edzéseken.

Összegzés: a gyerekkori "játékos edzés" az egyik alapkő - ez folyik az összes ajaxos, barcás, milános anyagból. A gyereknek imádnia kell a focit. Enélkül felnőtt pályafutása kezdetére enervált, nehezen motiválható, sőt, esetleg sérült személyiség lesz, akire "ráereszthetünk" akármilyen jól képzett külföldi edzőt vagy világszínvonalú infrastruktúrát, nem lesz belőle boldog, a fociért élő-haló Lewandowski vagy Isco. Ha valahova érdemes anyagi erőforrásokat és szellemi energiát összpontosítani, az ez. A példák, a módszerek léteznek, műhelyekben itt Magyarországon is, de Zágrábban, Splitben, Eszéken, Belgrádba is.

Meggyőződésünk, hogy itt kezdődik. Szeretni kell az edzést.

Olvasnivaló:

Itt megtaláljátok az új zélandi játékosnevelési keretrendszer angol nyelvű leírását. Ők bevallottan nem tudnak elég jól focizni, de szeretnének változtatni ezen, összeraktak egy elég használható összefoglalót arról, hogy mit terveznek csinálni.

http://www.nzfootball.co.nz/fileadmin/user_upload/Development/Whole-of-Football/National-Talent-Development-Framework.pdf

Nagyon jó angol nyelvű anyag, letölthető az MLSZ honlapjáról:

http://www.mlsz.hu/wp-content/uploads/2014/01/ELITE_YOUTH_A_TOPAKADEMIAK.pdf

Ezt meg érdemes úgy általában olvasgatni:

http://www.libri.hu/konyv/lelekragcsalok.html

A szögletek számolgatásának kora véget ért. A focit követő statisztikai adatok részletesebbek lettek, közelebb visznek minket a  teljesítmények valós értékeléséhez.

A focistatisztikák csendes forradalmának egyik lényeges új mutatója a kulcspassz, ami a kapuralövést megelőző utolsó passzt jelöli (whoscored.com). A majdnem befejezett 2014/15-ös szezon adatait most az alábbi recept szerint összesítettük: vettük a négy legerősebb bajnokság 10-10 legtöbb kulcspasszt végrehajtó játékosát, és megnéztük, hogy ez a 40 játékos milyen teljesítményt nyújtott a védekezés egyik kulcsszegmensében, nevezetesen hány szerelési kísérletet tettek. (A sikeres szerelések száma helyett ezt beszédesebb mutatónak tartjuk, mert egy sikertelen szerelési kísérlet az összehangolt letámadó alakzatok korában nagyban hozzájárulhat az egy ütemmel későbbi sikeres szereléshez, azaz nagyon sokszor van pozitív védekezési hozadéka.)

Az eredmények országonként és néhány highlight:

Premier League: Cesc Fabregas a király. Plusz ott egy izlandi játékos a nagy zsugások között.

Serie A. A legkevesebb kulcspassz a négy liga közül. Di Natale még befért, Dybala már befért.

La Liga. James négyszer több szerelési kísérlettel, mint CR7. Három Celta Vigo játékos a Top 10 zsugás között. Toni Kroos és Koke szuperhasznos.

Bundesliga. De Bruyne szezonja.

Végül, hogy csapatkontextusban is értelmezhetők legyenek a számok, íme a Juve profija (életkorokkal) a vizsgált két mutató szerint.

A cikk a whoscored.com publikus adatai alapján készült.