Volt egy korszak Olaszországban amikor a bajnokság, a Calcio egyet jelentett a rádiózással egy legendás műsornak köszönhetően. Ez volt a Tutto il calcio minuto per minuto, ami a maga korában sok szempontból forradalmi ötlet volt, és éveken át hétvégente szinte az egész országot a rádió elé ültette.

Két olasz szenvedély

Olaszország az 1960-as évek elején. A második világháború utáni gazdasági csoda időszaka. A legendás FIAT 500-as igazi hőskorszaka. A politikai életet a keresztény demokrata Giovanni Gronchi, az olasz focit az Altafini vezette legendás AC Milan, a Giro D'Italiát pedig a Hegyek Angyala, Charly Gaul uralja. Ez egy új Olaszország volt, ami minden nyűgje-baja (maffia, korrupció, Vörös Brigádok-Brigatte Rosse) ellenére tele önbizalommal és reménnyel tekintett a jövőbe, messze maga mögött hagyva a fasiszta évtizedeket és a világháború sokkját. Ez már-már egy gondtalan és boldog ország volt, ami óriási kedvvel élte az új életét, azt a bizonyos nagybetűs Nyugati életet, és ezeknek az új hétköznapoknak volt az egyik ikonikus tárgya a rádió. Ugyanis hiába létezett már a televíziókészülék, egyrészt drágasága miatt sok család nem engedhette meg magának, másrészt a klasszikus, utcákon-tereken és mindenféle közterületeken zajló olasz életmódhoz sokkal jobban passzolt a praktikusabb, bármikor az ember hónalja alá bevágható majd egy kis asztalra kipakolható rádió. Így bömbölhetett belőle a strandon Adriano Celentano 24 mila baci című slágere vagy éppen egy szenvedélyes politikai vitaműsor (nagy újdonság volt ez akkoriban) is az autószerelő műhelyben, a rádió mindig kéznél volt.

Jó érzékkel ilyen körülmények között indította meg saját forradalmát a RAI három akkor még viszonylag ismeretlen újságírója Roberto Bortoluzzi, Guglielmo Moratti és Serio Zavoli. Alapötletük egyszerű volt, de zseniális: kombináljuk az olaszok két legnagyobb szenvedélyét, a labdarúgást és a rádiózást, és nézzük meg mi sül ki belőle. Hozzunk létre egy műsort ami ugyanúgy a stadion lelátóira varázsolja a jegyet megvenni nem tudó melóst, és az állandóan elfoglalt gazdagokat is. Az ötlet működött, a Tutti il Calcio, Minuto per Minutora az 1960-as indulása után azonnal ráharaptak az olaszok, pár év múlva már 5-6 millió állandó hallgatója volt, hogy aztán az abszolút fénykorában hetvenes évek második felében egészen elképesztő mód 20-22 millió olasz kövesse a szombatonként és vasárnaponként az ebéd után induló közvetítéseket.

A koncepció pofonegyszerű de hatásos volt. A körkapcsolás során a helyszínről jelentkező műsorvezetőknek volt 2-3 perce, hogy gyorsan összefoglalja a legfontosabb eseményeket, legveszélyesebb gólhelyzeteket és a mérkőzés hangulatát, majd adta is át a szót egy másik helyszínen tartózkodó kollégájának. Közben Bortoluzzi, a góré mindent felügyelt Róma Saxa Rubra városrészében található RAI székházból. Egyedül neki volt joga belenyúlni az élő adásba, és azt a pályát kapcsoltatni ahol mondjuk éppen gól esett vagy kiállítottak valakit. Maga a közvetítés elementáris erejű volt, és a műsorvezetők gólörömei, izgatott bejelentkezéseik az olasz hétköznapok részeivé váltak, és természetesen mindenkinek meg volt a kedvenc riportere is, mondjuk az egymással állandóan rivalizáló, jellegzetes mély orgánumú római Sandro Ciotti, és az energikus, csapongó toszkán Enrico Ameri.

De a remek és karakteres riporterek csak az egyik összetevői voltak a példátlan sikernek. Rengeteget számított az, hogy ekkoriban a sportág vitathatatlan népszerűsége ellenére még jóval kisebbek voltak az olasz stadionok, így igazi tömegek egyszerűen nem fértek fel a lelátóra. Például a két római csapat, az AS Roma és a Lazio ekkor még az alig 25 ezres Stadio Flaminióban játszotta a meccseit, ahogy a milánói San Siro, az Internazionale és az AC Milan otthona is jóval kisebb volt mint napjainkban (a legfelső harmadik karéjt csak 1990-ben húzták fel), így sokak számára tényleg a rádió maradt az egyetlen alternatíva a hétvégi meccsek idején.

Ennek megfelelően a Tutto il calcio, minuto per minuto valóban alapjaiban alakította át az olaszok hétvégéit. A klasszikus program éveken át több mint húsz millió olasz számára a következő volt: korán kelés, coffee bar, 11:00 óra - mise, 13:00 óra – ebéd, majd végül 14:00-kor irány a lounge vagy a bár Calcio közvetítést hallgatni. Később filmekben és könyvekben százszor és százszor felbukkanó mitikus jelenet ez, az olaszok kollektív emlékezetének egyik legkitörölhetetlenebb része. És ez nem túlzás: Ciampi miniszterelnök az alábbi szavakkal köszönte meg Bortoluzzinak a Tutto il Calciot a visszavonulása alkalmából: „Jobban összehoztad az olaszokat mint bármelyik politikus vagy történelmi esemény az ország egyesítése óta. Szívből köszönjük”.

Sajnos-nem sajnos, a siker nem örök. A 80-as években már a televíziós átvette a hatalmat, köszönhetően az olyan műsoroknak mint a La Domenica Sportiva vagy a 90 Minuto. Az emberek szép lassan átszoktak a tévére, és ezzel párhuzamosan a Tutto il calcio hallgatósága pedig pár millió főre olvadt. A műsor azért ellenére nem szűnt meg, és valószínűleg nem is fog mert vonaton, vezetés közben, hajón vagy akár a stadion lelátóin még mindig sokan hallgatják a műsort praktikus okokból, esetleg menőzésből vagy szimplán nosztalgiából, hogy ezen a bájos és oly sok szép emléket jelentő módon kövessék Tévez, Higuain, Ménez vagy Luca Toni góljait.

Itt pedig egy kis ízelítő a műsorból, '78/'79-es szezon, első forduló:

Az írás eme remek poszt fordítása.